Kezdődjék tehát a vak tyúk is talál szemet esetének tankönyvi példája.

Elérkeztünk 21-22 éves éves korom környékére, egy táncos gála estéjéhez. Miután lement a dupla előadás, amin totál kifáradtunk, gondoltuk a csoporttal elmegyünk kicsit iszogatni, kipihenni a dolgot. Az egyik lány elhozta egy másik formációban táncoló barátnőjét, mai történetünk főszereplőjét. 16 éves volt, csinos és szép, hívjuk Ingridnek. Ahogyan azt Lucius és Vészmadár is leírta, és nekem is ez a véleményem: rögtön észrevettem, hogy tetszem neki. Pár szót beszéltünk is külön, de ugye 15-18 fő ült az asztalnál, ment a hangoskodás, nem volt lehetőség többre. Később viszont megszereztem az MSN címét (anyám, akkor még MSN volt, jó öreg vagyok basszus :D ), és lebeszéltem egy randit, ami olyan jól sikerült, hogy össze is jöttünk.

Innentől pedig elkezdődött életem párkapcsolati szempontból legboldogabb időszaka, olyannyira, hogy AZÓTA SEM volt ilyen. Ez a lány teljesen szerelmes volt belém, és én is belé. A családjával is jól kijöttem, mentem velük többször is nyaralni. Bulizni jártunk együtt, programokat csináltunk, és igen: szüzességemet is vele vesztettem el, ahogyan ő is velem.

És akkor itt meg is állhatunk egy pillanatra, a késői szüzesség következményeire vessünk egy pillantást. Azt képzeljétek el, hogy még neki sem (!!!!) mertem bevallani, hogy én is szűz vagyok még. Értitek, a 17 éves szűzlánynak, aki odáig van amúgy értem! Mert hiszen már akkor is égőnek számított ez, hogy egy srác tapasztalatlan, képzelhetitek, hogy mennyi önbizalmam maradt eddigre, hogy 22 éves férfiként nem merek eléállni egy 17 éves kislánynak, hogy bocs, de én is béna leszek, majd együtt kiderítjük, kinek mi lesz a jó. Szóval jött a teljesítménykényszer, ami miatt nekem a szex feladat lett. Ahelyett, hogy élvezkedtem volna a hamvas testű barátnőmmel, már a szex gondolatától is „izzadni” kezdtem, hogy jaj vajon jó lesz-e neki. Persze jó volt neki, és azért nekem is, de lássuk be, hogy nem ezek az ideális érzések egy ilyen helyzetben. Szóval itt a gyakorlati példa, mit kap az ember vissza személyiségfejlődésben, ha késői szűzként mégis talál szűz partnert: sajnos a nagy büdös semmit. Ilyenkorra már rögzülnek a társadalmi elvárások, kialakul a szégyen, ami mint a cserebogár lárvája a növények gyökerét rágva, alapjaitól kezdi el kiszárítani a férfiember önbizalmának fáját.

A tapasztalatlanságom (nem csak szexben, általában párkapcsolatban), önbizalomhiányom pedig meg is hozta gyümölcsét: 2,5 év után Ingrid más karjaiban vigasztalódott, és amint ezt bebiztosította, szakított velem. Persze én is csináltam ordító baromságokat. Amikor 2 év után egyszer beszélgetést kezdeményezett velem arról, hogy hát ő már annyira nem érzi magát érzelmileg elkötelezettnek mellettem, én ezt lesöpörtem azzal, hogy hát figyi, 2 év után átalakulnak az érzések, nem baj ez, az a lényeg, hogy együtt vagyunk. Gratulálunk Valamokka, ez ám a penge konfliktuskezelés!! :D Hagytam magam hülyének is nézni, ezen beszélgetés után egy-két hónappal egyszer egy este elment valami buliba (nekem másnap korán kellett mennem, ezért nem mentem vele, nameg bizalom van, kéremszépen, bizalom!!), és másnap reggel arra ébredtem, hogy még nem ért vissza, nincs mellettem az ágyban. Telefonja kikapcsolva. Kérdeztem édesapját, ő sem tudott róla semmit. Ezután egész délelőtt őt kerestük. A barátait hívogattuk és kerestük fel személyesen, ki mit tud róla. Végül amikor édesapjával kifogytunk minden ötletből (ő nagyon kész volt, mert 3 hónappal azelőtt hunyt el a felesége, azaz barátnőm édesanyja, és ebben a helyzetben úgy tűnt, veszélyben van a lánya is), bementünk a rendőrségre. Miközben apuka az ütinek mesélte a történetet, nekem kinn megcsörren a telefonom, Ingridék otthoni száma a hívó fél. Felveszem, Ingridke kérdezi, hogy hol vagyunk. Mondom hol a lőcsben lennénk, a rendőrségen, most adjuk a le a személyleírásodat, mert úgy eltűntél, mint szürke szamár a ködben. De mondom most ne beszéljünk többet, lerakom és bemegyek, hogy ne folytassák a jegyzőkönyvet, maradjon otthon. Így is lett. Apuka megkönnyebbült, hogy minden oké, én viszont azért megkérdeztem, hogy ez meg mi volt? Merre járt? Mondja majd elmondja. Én meg hagytam, hogy csak 3 nap múlva mondjon kb 3 mondatot arról, merre járt. Egy haver rosszul lett, hazavitték de közben lemerült a telefonja, taxit sem tudott fogni amivel hazamenjen. Ezért maradt, majd bement másnap reggel 8ra egy olyan előadásra, amire gyakorlatilag senki sem jár be annyira felesleges és unalmas (tudom, mert ő akkor kezdte azt a szakot, aminek én ekkor a vége felé jártam), és csak ezután jött haza. Érted, lemerült telefonnal még beszambázol hajnalig bulizás után egy kalap szart érő előadásra, fürdés és váltás ruha nélkül, és ott sem kérsz egyetlen barátodtól sem kölcsön egy telót, hogy üzenj, hanem majd csak délben megjelensz otthon. Nade én ezt nem akartam észrevenni, hogy mennyire gáz volt a helyzet :D

Pár hónappal később történt a szakítás, és bár nem ezzel a haverral csalt meg, de nyilván már akkor is harmadik személynél éjszakázott. Plot twist, hogy ez a harmadik személy egy 30 éves (Ingrid ekkor 19) pasas, egyik fő hobbija a csavarlazító inhalálása volt, és amikor Ingrid szakított vele, megpofozta őt a nyílt utcán. Hát amikor ezt megtudtam, alig tudtam a nevetést visszafojtani :D Kész főnyeremény, nem igaz? :D

Egy szó, mint száz, a keserű végkifejlet ellenére életem legboldogabb időszakát köszönhettem neki.

Annál sötétebb időszak következett utána, 23-29 éves korom között…

Kezdődjék tehát a következő rész.

Ahogyan a cím is sugallja, ez nem egy konkrét történet lesz, hanem egy viszonylag rövid összefoglaló arról a 4 évről (!!!) ami során egyetemista pályafutásom legnagyobb részét, egyben életem pártalálási, tapasztalatszerzési szempontjából fénykorát egy az egyben kidobhattam a kukába, azaz 18-21 éves korom között pár csókon kívül egyáltalán nem volt közöm lányokhoz.

Elkerültem tehát Szegedre. Elmentem gólyatáborba, ahol viszonylag jól éreztem magam, bár ekkor még a párkeresés nem nyomasztott, hiszen ekkor Alma még otthon várt. Szereztem pár barátot is, bár inkább csak lányokat. Ezek a lányok valóban a barátaim voltak, egyik sem tetszett sosem nőként, és nem is kavartam sosem egyikőjükkel sem. (Bár egyszer évekkel később az egyikőjük akkori barátja egy este bulizás közben diszkréten felajánlotta, hogy bevennének hármasba, amit én elutasítottam, és mint kiderült, erről az ötletről a csaj nem is tudott :D :D)

Az viszont, hogy srác barátokra sem akkor, sem később nem nagyon tettem szert, igen negatív hatással volt rám. Legalább 3 lány volt, aki elszalasztottam akár egyéjszakás, akár komolyabb kapcsolat szempontjából, mert a korábban említett tökösséget sajnos nem sikerült megtanulnom lányokkal körülvéve – de ezen persze semmi csodálkoznivaló sincsen.  Egyszer túl sokáig húztam a kezdeményezést, egyszer el sem hittem, hogy tetszem neki, egyszer olyan is volt, hogy megijedtem attól, hogy egyéjszakás kaland történhet, mert ugye ekkor én még mindig szűz voltam. A lány meg hozzám képest tapasztalt volt, ráadásul az egyik szegedi lánybarátnak a barátnője, tehát a „teljesítményem” híre bizonyára eljutott volna a hozzám közelállókhoz is, azt a szégyent pedig nem viseltem volna el. Azt kell mondjam, ebben a 4 évben én gyakorlatilag féltem a lányoktól, hiszen mind tapasztaltabb volt, mint én, nagyon tartottam tőle, hogy nem teljesítek úgy, ahogyan az elvárható.

A félelem pedig mint tudjuk, nem túl jó tanácsadó párszerzés szempontjából: nem éppen amagabiztosság látszatát kelti :D Nagyon frusztrált voltam ebben a 4 évben, hiszen körülöttem sorra jöttek mindenkinek a kalandok, kapcsolatok, én meg… Ami ekkoriban életben tartott, és motivációt adott, az a társastánc volt. Jó voltam benne, szerettem minden percét az edzéseknek, összejártunk az órákon kívül is pár emberrel, kialakult egy kis közösség. Jól éreztem ott magam, kaptam némi elfogadást, elismerést, komolyan mondom, ez mentett meg az akkori összeomlástól. Sőt később szüzességem elvesztését is ennek köszönhettem, erről lesz szó a következő részben :)

A fiúbarátok hiánya akkor nem zavart, mert nem szerettem azt a stílust, ami egy fiútársaságban ment. Az ígymegbasznám, úgymegbasznám beszélgetéseket, a „csajozásos” bulikat, amik mindig pont úgy zajlottak le, ahogy Vészmadár leírta. Ezt a retorikát amúgy a mai napig nem szeretem, csak felszínesen veszek részt benne, ha erre terelődik egy szó férfitársaságban, és igyekszem más vizekre vinni a témát. Ettől függetlenül nem tett jót, hogy nem forogtam sokat ilyen körökben, mert ekkor még végig mindig azt hittem, hogy a jófiús viselkedés lesz a menő. Ha odafigyelek a másikra, nem vagyok vele bunkó, stb. Még nem tudtam, hogy ez önmagában valóban nem hátrány, de sokkal-sokkal irányítóbbnak kell lennem a nőkkel, ha sikert akarok elérni.

Ezen tudás hiányában viszont maradt az önmarcangolás, a „mi a baj velem??” folyamatos érzése. Emiatt egyre ritkábban próbálkoztam, amiből statisztikailag következik ugyebár a még kisebb sikerességi ráta. Újabb ördögi kör, amibe belekerültem, és kialakult egyfajta magányos farkas hozzáállásom, emiatt segítséget sem kértem senkitől, hogy figyelj külső szemmel mondd már el, mi a fos van velem!

Ennek ellenére valami csoda folytán mégis pozitív változás állt be az életemben, 21 éves korom körül.

Kifejtem a következő részben.

Szervusztok Olvasók!

Nos kezdődjön tehát a blogom, amiben saját életem igen siralmas történetét fogom megosztani, főleg párkapcsolati szempontból. Az életem egyebekben átlagos szinten rendben van, rendelkezem kevés közeli baráttal, egy kicsit több felületes ismerőssel, több „társadalmilag elfogadott” hobbival, (ezen azt értem, hogy pl nem sorozatgyilkos vagyok éjszakánként :D), van munkám.

Történetem azért hívom siralmasnak, mert most, hogy belegondolok, velem közel sem bánt olyan gonoszul egy kivételével egy lány, nő sem, mint amilyen genyók veletek voltak néhányan, pl Hemi, vagy Vészmadár, veletek, mégis itt vagyok úgy, hogy őrületbe kerget lassan a magány. (Az említett  egyre ki fogok térni igen részletesen külön is, mert szerencsére ez az egy genyó nő már 30 éves korom körül talált meg, addigra sok tapasztalatot gyűjtöttem, nagyjából tudtam kezelni. )

Amivel nem rendelkezem, az a megfelelő külső (33 éves vagyok, de bármikor simán el tudnék vegyülni egy középiskolában a folyosókon, 177 centi és 67 kg vagyok, tehát vékony, és nagyon fiatalos arcú, ráadásul érdemi arcszőrzetem sem nő, amivel kicsit csalhatnék), és bizony be kell vallanom, a határozottság. Azt nem tudom, hogy előbbinek van-e ráhatása az utóbbira, hátha írás közben kiderül, ötleteket, véleményeket szívesen fogadok.

Kezdjük tehát 18 éves koromban. Korábbra sok értelme nincs visszamenni, mert 18 éves koromig egy kezemen meg tudom számolni (komolyan, az összesre emlékszem), hogy hányszor volt közöm lányokhoz, és ezeknek mindegyike csak egy estés kavarás, azaz max csókolózás volt. Első csókom is csak 16 évesen történt.

Történt tehát 18 éves koromban, hogy az iskolai kórusban feltűnt egy akkor elsős, tehát 15 éves lány, Alma (nem ez volt a neve valójában). Nagyon csinos, nagyon szép volt, és bár rutintalan voltam, annyira egyértelmű volt, hogy tetszem neki, hogy összejöttünk. No én ennek annyira megörültem, hogy teljesen lementem papucsba. Főleg, mert a lány tényleg nagyon szép volt, egyik srác az osztályban meg is mondta nekem, hogy baszki Valamokka, nem semmi csajt szedtél össze. Szomorú tapasztalat, hogy érezhetően megnőtt az ázsióm a fiúk között, miután egyre többen láttak Almával. Az első keserű tapasztalatok egyike, hogy mennyire számít a külső.

Visszatérve a papucsságra: borzalmas voltam! :D Mindig én mentem hozzá hétvégén, bármennyire fáradt voltam, de sosem mondtam nemet, (én adott városban laktam és egy ottani gimibe jártam, ő is ebbe a gimibe járt, de egy közeli másik városban lakott, koleszos volt), minden szünetet vele töltöttem, mert ugye suli után neki vissza kellett mennie koleszba.  Ebben a kapcsolatban már volt tipitapi, sőt félmeztelenségig volt vetkőzés is, de petting, és főleg szex közelben sem. De őszintén szólva annyira nem is erőltettem, egyelőre bőven elégedett voltam az addigi történésekkel, meg én azt gondoltam, hogy erről nem szabad beszélni, mert akkor elijesztem, majd alakul. Olyannyira türelmes voltam, hogy majdnem egy évig tartott a kapcsolat, és sosem jutottunk tovább a fentieknél. Igazából az vetett véget a dolgoknak, hogy elmentem másik városba egyetemre, így nagyon nehézkessé vált a kapcsolattartás. Nameg azért én is meguntam azért az egyhelyben toporgást, a szexet illetően.

A tapasztalatokat elraktároztam, mert ugye a barátaimmal sokat beszélgettünk erről, és ők megvilágosítottak, hogy százszor tökösebbnek kell lenni.

Csak arról nem beszéltünk, hogy ezt mégis hogyan kellene? Hiszen az addigi tapasztalatom azt mutatta, hogy nem borulnak minden héten (hónapban sem!!) más lányok a nyakamba, tehát nekem meg kell becsülnöm, ha valakinek tetszem. Ez sajnos még sokáig kísértette az életemet: jópár éven át nem én választottam, hanem azzal jöttem össze, aki érdeklődést mutatott. Érezzük ugye a különbséget?? Hogy mennyire lélekromboló ez a mechanizmus? Hogy mennyire kivette a kezemből ez az érzés a saját életem irányításának lehetőségét? Csoda hát, ha önbizalmam leszállóágba került? És ekkor én még ennek nem is voltam tudatában, és nem is azt jelentette, hogy számomra taszító barátnőim voltak.

De erről majd legközelebb! �