Kezdődjék tehát a következő rész.
Ahogyan a cím is sugallja, ez nem egy konkrét történet lesz, hanem egy viszonylag rövid összefoglaló arról a 4 évről (!!!) ami során egyetemista pályafutásom legnagyobb részét, egyben életem pártalálási, tapasztalatszerzési szempontjából fénykorát egy az egyben kidobhattam a kukába, azaz 18-21 éves korom között pár csókon kívül egyáltalán nem volt közöm lányokhoz.
Elkerültem tehát Szegedre. Elmentem gólyatáborba, ahol viszonylag jól éreztem magam, bár ekkor még a párkeresés nem nyomasztott, hiszen ekkor Alma még otthon várt. Szereztem pár barátot is, bár inkább csak lányokat. Ezek a lányok valóban a barátaim voltak, egyik sem tetszett sosem nőként, és nem is kavartam sosem egyikőjükkel sem. (Bár egyszer évekkel később az egyikőjük akkori barátja egy este bulizás közben diszkréten felajánlotta, hogy bevennének hármasba, amit én elutasítottam, és mint kiderült, erről az ötletről a csaj nem is tudott :D :D)
Az viszont, hogy srác barátokra sem akkor, sem később nem nagyon tettem szert, igen negatív hatással volt rám. Legalább 3 lány volt, aki elszalasztottam akár egyéjszakás, akár komolyabb kapcsolat szempontjából, mert a korábban említett tökösséget sajnos nem sikerült megtanulnom lányokkal körülvéve – de ezen persze semmi csodálkoznivaló sincsen. Egyszer túl sokáig húztam a kezdeményezést, egyszer el sem hittem, hogy tetszem neki, egyszer olyan is volt, hogy megijedtem attól, hogy egyéjszakás kaland történhet, mert ugye ekkor én még mindig szűz voltam. A lány meg hozzám képest tapasztalt volt, ráadásul az egyik szegedi lánybarátnak a barátnője, tehát a „teljesítményem” híre bizonyára eljutott volna a hozzám közelállókhoz is, azt a szégyent pedig nem viseltem volna el. Azt kell mondjam, ebben a 4 évben én gyakorlatilag féltem a lányoktól, hiszen mind tapasztaltabb volt, mint én, nagyon tartottam tőle, hogy nem teljesítek úgy, ahogyan az elvárható.
A félelem pedig mint tudjuk, nem túl jó tanácsadó párszerzés szempontjából: nem éppen amagabiztosság látszatát kelti :D Nagyon frusztrált voltam ebben a 4 évben, hiszen körülöttem sorra jöttek mindenkinek a kalandok, kapcsolatok, én meg… Ami ekkoriban életben tartott, és motivációt adott, az a társastánc volt. Jó voltam benne, szerettem minden percét az edzéseknek, összejártunk az órákon kívül is pár emberrel, kialakult egy kis közösség. Jól éreztem ott magam, kaptam némi elfogadást, elismerést, komolyan mondom, ez mentett meg az akkori összeomlástól. Sőt később szüzességem elvesztését is ennek köszönhettem, erről lesz szó a következő részben :)
A fiúbarátok hiánya akkor nem zavart, mert nem szerettem azt a stílust, ami egy fiútársaságban ment. Az ígymegbasznám, úgymegbasznám beszélgetéseket, a „csajozásos” bulikat, amik mindig pont úgy zajlottak le, ahogy Vészmadár leírta. Ezt a retorikát amúgy a mai napig nem szeretem, csak felszínesen veszek részt benne, ha erre terelődik egy szó férfitársaságban, és igyekszem más vizekre vinni a témát. Ettől függetlenül nem tett jót, hogy nem forogtam sokat ilyen körökben, mert ekkor még végig mindig azt hittem, hogy a jófiús viselkedés lesz a menő. Ha odafigyelek a másikra, nem vagyok vele bunkó, stb. Még nem tudtam, hogy ez önmagában valóban nem hátrány, de sokkal-sokkal irányítóbbnak kell lennem a nőkkel, ha sikert akarok elérni.
Ezen tudás hiányában viszont maradt az önmarcangolás, a „mi a baj velem??” folyamatos érzése. Emiatt egyre ritkábban próbálkoztam, amiből statisztikailag következik ugyebár a még kisebb sikerességi ráta. Újabb ördögi kör, amibe belekerültem, és kialakult egyfajta magányos farkas hozzáállásom, emiatt segítséget sem kértem senkitől, hogy figyelj külső szemmel mondd már el, mi a fos van velem!
Ennek ellenére valami csoda folytán mégis pozitív változás állt be az életemben, 21 éves korom körül.
Kifejtem a következő részben.
