Szervusztok Olvasók!
Nos kezdődjön tehát a blogom, amiben saját életem igen siralmas történetét fogom megosztani, főleg párkapcsolati szempontból. Az életem egyebekben átlagos szinten rendben van, rendelkezem kevés közeli baráttal, egy kicsit több felületes ismerőssel, több „társadalmilag elfogadott” hobbival, (ezen azt értem, hogy pl nem sorozatgyilkos vagyok éjszakánként :D), van munkám.
Történetem azért hívom siralmasnak, mert most, hogy belegondolok, velem közel sem bánt olyan gonoszul egy kivételével egy lány, nő sem, mint amilyen genyók veletek voltak néhányan, pl Hemi, vagy Vészmadár, veletek, mégis itt vagyok úgy, hogy őrületbe kerget lassan a magány. (Az említett egyre ki fogok térni igen részletesen külön is, mert szerencsére ez az egy genyó nő már 30 éves korom körül talált meg, addigra sok tapasztalatot gyűjtöttem, nagyjából tudtam kezelni. )
Amivel nem rendelkezem, az a megfelelő külső (33 éves vagyok, de bármikor simán el tudnék vegyülni egy középiskolában a folyosókon, 177 centi és 67 kg vagyok, tehát vékony, és nagyon fiatalos arcú, ráadásul érdemi arcszőrzetem sem nő, amivel kicsit csalhatnék), és bizony be kell vallanom, a határozottság. Azt nem tudom, hogy előbbinek van-e ráhatása az utóbbira, hátha írás közben kiderül, ötleteket, véleményeket szívesen fogadok.
Kezdjük tehát 18 éves koromban. Korábbra sok értelme nincs visszamenni, mert 18 éves koromig egy kezemen meg tudom számolni (komolyan, az összesre emlékszem), hogy hányszor volt közöm lányokhoz, és ezeknek mindegyike csak egy estés kavarás, azaz max csókolózás volt. Első csókom is csak 16 évesen történt.
Történt tehát 18 éves koromban, hogy az iskolai kórusban feltűnt egy akkor elsős, tehát 15 éves lány, Alma (nem ez volt a neve valójában). Nagyon csinos, nagyon szép volt, és bár rutintalan voltam, annyira egyértelmű volt, hogy tetszem neki, hogy összejöttünk. No én ennek annyira megörültem, hogy teljesen lementem papucsba. Főleg, mert a lány tényleg nagyon szép volt, egyik srác az osztályban meg is mondta nekem, hogy baszki Valamokka, nem semmi csajt szedtél össze. Szomorú tapasztalat, hogy érezhetően megnőtt az ázsióm a fiúk között, miután egyre többen láttak Almával. Az első keserű tapasztalatok egyike, hogy mennyire számít a külső.
Visszatérve a papucsságra: borzalmas voltam! :D Mindig én mentem hozzá hétvégén, bármennyire fáradt voltam, de sosem mondtam nemet, (én adott városban laktam és egy ottani gimibe jártam, ő is ebbe a gimibe járt, de egy közeli másik városban lakott, koleszos volt), minden szünetet vele töltöttem, mert ugye suli után neki vissza kellett mennie koleszba. Ebben a kapcsolatban már volt tipitapi, sőt félmeztelenségig volt vetkőzés is, de petting, és főleg szex közelben sem. De őszintén szólva annyira nem is erőltettem, egyelőre bőven elégedett voltam az addigi történésekkel, meg én azt gondoltam, hogy erről nem szabad beszélni, mert akkor elijesztem, majd alakul. Olyannyira türelmes voltam, hogy majdnem egy évig tartott a kapcsolat, és sosem jutottunk tovább a fentieknél. Igazából az vetett véget a dolgoknak, hogy elmentem másik városba egyetemre, így nagyon nehézkessé vált a kapcsolattartás. Nameg azért én is meguntam azért az egyhelyben toporgást, a szexet illetően.
A tapasztalatokat elraktároztam, mert ugye a barátaimmal sokat beszélgettünk erről, és ők megvilágosítottak, hogy százszor tökösebbnek kell lenni.
Csak arról nem beszéltünk, hogy ezt mégis hogyan kellene? Hiszen az addigi tapasztalatom azt mutatta, hogy nem borulnak minden héten (hónapban sem!!) más lányok a nyakamba, tehát nekem meg kell becsülnöm, ha valakinek tetszem. Ez sajnos még sokáig kísértette az életemet: jópár éven át nem én választottam, hanem azzal jöttem össze, aki érdeklődést mutatott. Érezzük ugye a különbséget?? Hogy mennyire lélekromboló ez a mechanizmus? Hogy mennyire kivette a kezemből ez az érzés a saját életem irányításának lehetőségét? Csoda hát, ha önbizalmam leszállóágba került? És ekkor én még ennek nem is voltam tudatában, és nem is azt jelentette, hogy számomra taszító barátnőim voltak.
De erről majd legközelebb! �
